Chapter Ten

Sajnálom...

A délelőtti borús idő nem kedvezett amúgy is rosszkedvemnek. A nagyi természetesen folyamatosan zsibongott és csacsogott, ám Sam és Emily egészen jól viselték. Én kevésbé. Felmenekültem a szobámba ebéd előtt azzal az ürüggyel, hogy fáj a fejem. Odafent egy ideig zenét hallgattam fülhallgatón keresztül, weblapokat böngésztem és Paul-on járat az agyam.

Pipa rám, ezt tudom. Hogy milyen könnyen bocsát meg? Az majd kiderül.

Az óráknak tűnő ebédet követően felhívtam Dave-et, hogy ma nem tudok elmenni Rómeóhoz, mert más dolgom van. Miután felöltöztem és egy csattal lazán feltűztem hosszú hajamat, leszaladtam a földszintre.

A nagyi meghökkenten meredt rám a gyorsaságom láttán, de nem törődtem vele.

- El kell mennem hozzá. Most – mondtam Samnek.

- Rendben. Elviszlek – bólintott és az anyja felé fordult. – Kyrát gyorsan elviszem valakihez, hogy beszéljen vele, aztán jövök vissza. Emily veled marad. Sietek.

- Köszi – szóltam, miközben belebújtam a csizmámba, amiről két bojt lógott le.

Bepattantam Sam kocsijába és Sam ismeretlen utakon elfuvarozott Paul házához.

-         Majd hívlak, ha kell még egy fuvar – mondtam a kocsiból kiszállva.

-         Sok sikert! – mosolygott a férfi, aztán elhajtott.

Nagyot lélegeztem a csípős hidegből. A ház fából és némi kőből készült, kicsit kopottas, régi stílusú, de nem rossz. Vacogva felléptem a hosszú verandára, ami a ház egyik oldalán végigfutott, és egyenesen az ajtóhoz léptem. Határozottan bekopogtam és vártam. Semmi válasz. Ismét kopogtam. Semmi.

-         Paul, engedj be, rohadt hideg van idekint! – mondtam hangosan kopogás közben.

Kezdtem azt hinni, nincs itthon, de mihelyst elfordultam, kinyílt az ajtó. Paul fáradt szemekkel nézett.

-         Szia – szóltam. – Öhm, szeretnék bocsánatot kérni, azért jöttem. Zavarok?

-         Nem, csak aludtam – válaszolt.

-         Beengednél? – kérdeztem. – Mert ha megfagyok, akkor nem fogok tudni bocsánatot kérni, és ki kell olvasztanod a…

-         Gyere.

-         Ó, kösz.

Beléptem a faházba és kibújtam a kabátomból és a csizmámból.

-         Szép házad van. Egyedül élsz, igaz? – nézelődtem.

-         Aha, egyedül. Apám máshol kapott állást, és ott ismét rátalált a szerelem.

A nappali nagyon hangulatos volt. A kandallóban lobogott a tűz. A nappaliból három ajtó nyílt: egy a hálóba, gondolom, egy a konyhába és egy a fürdőszobába. Az egész ház illett hozzá.

Paul szótlanul leült a régi bőrkanapéra. Én a kanapé másik végébe ültem és lázasan próbáltam összeszedni magamat.

-         Szóval – hebegtem -, én bocsánatot szeretnék kérni tőled, mert tudom, hogy utálod Bellát és megértem. De én éltem a rezervátumon kívül elég sok ideig, és külső szemlélőként máshogy látom a dolgokat, mint ti. Meg érdekeltek a vámpírok is, bevallom, de az nem bűn. Na de a lényeg, hogy többet nem találkozom Bellával, ha arra kérsz. És bocsáss meg.

Hát, ezt jól elhadartam. Lehet, hogy nem is értette, annyira gyorsan mondtam. Szánva-bánva, bűntudatosan pillantottam rá, ő pedig elgondolkozva bámult a szemembe. Most találja ki az ítéletet… Belül könyörögtem, hogy béküljünk ki, mert szeretem őt, és nem akarom elveszíteni az egyetlen férfit, aki törődik velem.

Azt remélte, mindjárt megszólal, de nem így történt. Néma csendben ücsörgött a kanapén.

-         Paul? – kérdeztem halkan, reménykedve.

Mivel nem volt hajlandó megszólalni, a sírás határán állva felálltam és kapkodva magamra rángattam a kabátomat és a barna csizmámat. Megfogtam a kilincset, de két forró, erős kéz ragadott meg a derekamnál és megperdített. Mélyen belenéztem Paul szemébe, miközben karjai körém fonódtak, aztán a következő pillanatban megcsókolt. A csókja olyan heves volt, hogy meg kellett benne kapaszkodnom, különben ott helyben összerogyok.

A kabát hamar rám melegedett, bár ez nemcsak attól volt, hogy mégsem mentem ki a hidegbe. Elhúzódtam Paultól és levettem azt, amit az imént vettem fel. Paul megfogta a kezem és a kanapéhoz masírozott, ahol leültetett, majd újra csókolni kezdett.

Teljesen elgyengültem tőle és egyre lejjebb csúsztam a bőrkanapén, míg ő egyre jobban fölém került. Az a nyavalyás csat persze nyomta a fejemet, ezért egy mozdulattal kiráncigáltam a hajamból. Kezei fel-le siklottak az oldalamon, majd felbátorodva bekúsztak a felsőm alá és finoman cirógatni kezdte a hasamat.

Különös érzes volt, hiszen eddig nem volt ilyenben részem. Énem egy kis darabja ijedten húzta össze magát, de az agyam és a testem nem tiltakozott, sőt. A vérem dübörgött az ereimben, ahogy Paul apró csókokat lehelt a nyakam hajlatába. Akaratlanul is felsóhajtottam és ujjaimat beletúrtam rövid hajába. Kis idő múlva ajkai ismét az enyéimre siklottak. Úgy éreztem, soha nem akarom abbahagyni, de szerencsére semmi jelét nem adta ilyesminek.

A vele eltöltött idő maga volt a mennyország. Nem is tudom, mennyi idő telt el, mikor szétváltunk. Felültem.

- Ezek szerint nem haragszol? – tudakoltam.

- Nem – felelte Paul. – Rád nem.

- Akkor jó.

Ezek után csak bámultuk a tüzet, Paul átölelt, én szorosan hozzábújtam. Semmi más nem érdekelt a világon. Boldogan elmosolyodtam. Olyan jó érzés volt vele lenni, tudni, hogy valaki mégis szeret, hogy a múltamról el is felejtkeztem.

- Nem szeretnél itt aludni? – kérdezte Paul csintalan mosollyal.

- Nem. Még nem. De azért kösz, hogy felajánlottad.

- Tudod, te vagy az első lány, akiért bármit megtennék. Nagyon szeretlek, szívem.

- Én is téged – suttogtam. Minden erőmmel megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, kevés sikerrel. A forró könnyek patakokban csorogtak le az orcámon, az államon és végig a nyakamon.

Paul értetlenül nézett rám, talán egy kicsit ijedten.

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte az arcomat cirógatva.

- Csak… - zokogtam, de nem tudtam folytatni. Előregörnyedtem, arcomat a két tenyerembe fektetve és sírtam.

Percekig csak zokogtam, megállíthatatlanul. Paul megpróbált megnyugtatni és átölelve csitított. Mikor az érzelmeimen tudtam annyira uralkodni, hogy tudjak beszélni, halkan belevágtam:

- Tudod, mielőtt idejöttem, Miamiban éltem. A húgom sorra hozta a fiúkat, akik szépnek találták őt. 16 évesen már komolyabb kapcsolatai voltak. Az első napon, mikor találkozott a második fiújával, elmentek az állatkertbe meg minden. Annyira boldognak tűntek, hogy számomra elviselhetetlen volt otthon ülni. De nem volt más választásom. Csak sírni tudtam, semmi többet. Aztán jött anyám, neki is lett pasija és szeretői. A húgom és anyám is boldogok voltak, szerelmesek. Engem viszont kerültek az emberek, folyton bántottak, idegenek köptek le az utcán és beszóltak. Az iskolából is ki kellett venni a többiek miatt. Azt hittem, középsuliban minden jobb lesz, de nem. Jött utána az egyetem, én pedig annyira jutottam, hogy már mesterien alkalmazom az álarcaimat. Vannak barátaim, senki nem szólnak be, pozitív visszajelzéseket kapok, de senkinek sem kellettem. Tudod, milyen érzés ez? Csak a lovak tartottak életben, őértük küzdöttem végig minden egyes rohadt napot.

Paul hallgatott és arcára fájdalmas kifejezés ült ki. Sam említette, hogy mennyire megviseli őket az, ha életük szerelme szenved. És most Paul is szenvedett, mintha átélné az összes fájdalmamat.

- A szívem pokolian fájt legbelül, nem is tudom leírni. Otthon magányos voltam, mindig visszahúzódtam a szobámba, vagy elmentem az istállóba. Ha párokat láttam az utcán, legszívesebben kiugrottam volna egy autó elé. És nem volt elég az utcán látni és hallani a szerelmet, még otthon is el kellett viselnem. A kapcsolatom megromlott anyámmal és a húgommal. Szerencsére az egyetem miatt ide jöhettem. Miután megérkeztem, már jobban éreztem magam. Itt Sam és Emily elfogadtak, szeretnek és élhetem az életemet. Persze éjszakánként sokszor érzem magam egyedül az ágyamban, és ez is rossz érzés. Úgy éreztem, a magány megöl. De felbukkantál te és annyira máshogy viselkedtél velem. Először megijedtem, de már elmúlt. Ma én is boldognak érzem magam, Paul.

Paul nem tudott erre mit felelni, de nem is kellett. Nagyokat nyelt és igyekezett felfogni mindazt a szenvedést és kínt, amit idáig átéltem. Végül szorosan magához húzott és kétségbeesetten ölelt. Arcát a hajamba temette. Újra elsírtam magamat és hozzábújtam, hogy érezzem forró bőrét. Nem számított az idő és a tér, csak az, hogy együtt legyünk.

Odakint sötét volt, mikor kibontakoztam Paul szorításából. Letöröltem a könnyeimet és a tűzbe meredtem.

- Hazavinnél? – kérdeztem halkan.

- Persze, kincsem.

Pár perc alatt összeszedtük magunkat és beültünk a kocsiba. Samékhez az utat néma csendben tettük meg. Paul még mindig lesújtottnak tűnt.

Aztán Paul leállította a motort Sam háza előtt. Nem mozdult és én sem.

- Paul? – ejtettem ki nevét megint, már másodszor aznap.

Paul vett egy mély lélegzetet.

- Miért bántak így veled…? – suttogta, majd hangosabban folytatta. – Nem tudom, de most azonnal megölném az összes nyomorultat. Mindet. Mindenkit, aki bántott. Hogy tehették ezt veled? Te nem ezt érdemelted. Te annál ezerszer jobb ember vagy, Kyra.

Paul remegni kezdett, a kocsi egyre jobban rezgett a dühétől. Gyorsan kipattantam a kocsiból, mielőtt baj történt volna. Paul is kiugrott a kocsiból, de azzal a lendülettel eltűnt és helyette egy óriási szürke bundájú farkas fogott talajt. A farkas berohant az erdőbe, miközben morgó hangokat hallatott.

Az ajtó kivágódott és Sam futott le a lépcsőn, Emilyvel a nyomában.

- Mi történt? – nézett rám Sam ugrásra készen.

- Elmeséltem neki az életemet. Erre dühös lett és átváltozott.

- Utána megyek, ti menjetek be a házba!

A házban lezuttyantam a kanapéra és szomorúan piszkáltam a körmömet.

- Nagyanyád holnap reggel megy haza. Jelenleg lefeküdt pihenni – mondta Emily.

- Ühümm. Felmegyek és lefürdöm.

A fürdőszobában levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A forró víz égetett, de nem érdekelt. Most erre volt szükségem. A víz összeolvadt a könnyeimmel és elnyomta a sírás hangját. Közel 20 percig áztam a tusolóban, majd belebújtam egy egyszerű piros pizsamába. A tükörbe nézve egy kisírt szemű lány nézett vissza rám, akit megviselt az élete. Undorodva elfordultam és lementem vacsorázni. Emily készített sonkás rántottát és forró csokit. A forró csoki legördült a gyomromba, amitől kicsit jobban éreztem magam.

- Lefekszem – közöltem az indián nővel.

De két lépcsőfok után megtorpantam, mert kinyílt az ajtó és belépett rajta Sam és Paul. Paul rögtön hozzám sietett, én pedig átöleltem.

- Veled maradok ma este – jelentette ki Paul.

Szó nélkül felmentem a szobámba és nyomban ágyba bújtam. A mai érzelmi kitörés megviselt testileg és lelkileg is. Paul bebújt mellém, szépen betakart, míg én fejemet a karja fölé fektettem. Másik kezével átfogott és finoman simogatott. Puszikat lehelt a homlokomra és a hajamra. Az első este, mikor velem volt az, akit szerettem és aki szeretett. Sohasem merültem még álomba ezzel az örömteli tudattal.

oOoOoOoO

A 10. fejezet elég borúsra sikerült, de most így érzek és ezt volt legkönnyebb leírnom. Puszi